Új bejegyzés Frissítés

2008.12.19. 13:51 Tóth Árpád

"Szeretnék átölelni ma egy embert, Ki olyan árva s vágyak özvegye, Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, S kondor haján kopog az ősz jege, Kinek ha volt is pirosbetűs napja, Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, Vén bánatok fia és újak apja, Csöndes tűnődés lankadt léptü papja, Örülni lassú, és csüggedni gyors; Kit nemessé emelt a föld porából Sok ritka szenvedés, de nem kevély Kitűnni a törpék sekély sorából, És címere egy hervadt falevél, Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, Ha szívvel dobták, halkan énekelt..."

2007.08.09. 21:28

A széteső alak már nem volt csak álom, kusza vonalak tömege, vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon a művész emlékezete. Süti

2007.02.02. 18:35

"Zebracsíkot festek magamra, de ő a lelkembe gázol megbirkózik a víziszonnyal s előlem a folyóba táncol a bemutatják a fényképét másnap reggel a Nap TV-ben mint öngyilkost ki a vízbe ugrott és útja a tengernél ér majd véget mert másra vár és rám vár helyette száz év magány"

2007.01.27. 20:35

Se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. Tudod, tudod már, miért? Oly nagy a szerelem. Megy az ösvény, menj tovább! Kezemen szögek sebe élesen Nem látod, hogy vérzem? Ne nézz hátra, lépegess csöndesen. S imádkozz, akár csak én, hogy legyen kegyelem, mert se neked, se nekem egymás felé nem szabad lépni sem, nézni sem. (Frederico Garcia Lorca, személyesen)

2006.11.12. 15:00

Régi képeit mutatja nekem ez az egyenes jellemű képmutató mutatós özvegyi gyászruhában ez a minden pénzemet elmulató ártatlanul is romlott, szűzen is várandós, szelíd, szép szajha ki csak nézi, hogyan fut el a Mirabeau-híd alatt a Szajna ahol életvidám öngyilkosok integetnek a katonáknak míg konyakot isznak a tisztek a parton, s levelet írnak a csupasz fáknak s, hogy ne csodálkozzanak kopaszságukon fülükbe cseng egy meg nem írt sanzon melyben Edit Piaf se bán meg semmit, hát vidáman mennek a parkban a tankok. Barackszínű ruhában alszik a félig sem felnőtt barackfa alatt mit én ültettem titkon az éjjel, hogy élvezze ha reggelig marad ezt a különös új harmóniát, amikor kinn a fűben ébred s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de meglát engem és rájön, hogy téved. És pancsolunk mint mikor gyerekek voltunk, a régi szép békeidőkben és azt kéri, hogy feledjek mindent, s ne higgyek többé a tegnapi nőkben a háborúnak úgyis vége, hát szeressem ahogy csak tudom s fussak vele a kert aljáig a fényben fürdő nyárvégi úton és együtt maradunk mindörökre, s meglátom, minden mennyire más lesz s nem szóltam semmit, csak bólogattam, mert minden kérdésemre tudtam a választ, hogy bármit csinál, bárhova kerül, bármit tesz ellene, akkor is marad Ő az-az egykor volt csodás szépség, ki titokban mindig engem választ. Barackszínű ruhában alszik a félig sem felnőtt barackfa alatt mit én ültettem titkon az éjjel, hogy élvezze ha reggelig marad ezt a különös új harmóniát, amikor kinn a fűben ébred s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de meglát engem és rájön, hogy téved. S azt mondta nem kellenek a versek, hiszen a költészet ő maga nem kell már senkiről semmit se írni, hiszen tőle mindenkinek elakad a szava s nem is mondott nagy hülyeséget, csak nem látott előre néhány évre nem látta magát egy koszos bárban, amint a takarító tolja félre s ő nem szól semmit, csak mordul egyet, borzas fejjel hanyatlik a pultra és így az egykor volt csodás szépség csak annyiban emlékeztet a múltra, hogy motyog magában, ha részeg, s a csapos csendben marad, hogy hallja amint a gyönyörű lepusztult angyal önmagának halkan bevallja, hogy velem kellett volna élni…

2006.10.09. 20:45

vannak vidékek ahol a fölösleges kutya- s macskakölyköket vízbe ölik vagy elevenen eltemetik de mielőtt még a szemük kinyílt volna de mielőtt még a szemük kinyílt volna (Kányádi Sándor)

2006.09.17. 09:29

Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek. Rájuk szólt az anyja, de ő nem maradtak veszteg. Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze, Végül leharapta egymást, önmagát is közte. Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék: Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség. /Romhányi József: Sárkánymese/

2006.09.13. 11:57

Azért jöttem, hogy felkeresselek. Azért jöttem, hogy fenyegesselek, hogy megharapjalak, hogy üsselek. Azért jöttem, hogy megszeresselek. Azért jöttem, hogy megsirassalak. Azért jöttem, hogy szívig hassalak, hogy könnyeimmel vérig mossalak. Azért jöttem, hogy felforgassalak. Azért jöttem, hogy cirógassalak, hogy dédelgesselek, nógassalak. Kettőnk fölött is lebukik a nap: Azért jöttem, hogy egyszer lássalak. /Karinthy Gábor: Szerenád/

2006.08.16. 06:28

"Semmi sem rontotta meg ezt a nagy pillanatot, amely már évek óta lebegett előttem, ezt a pillanatot, amihez jogom volt, mert érleltem és éltettem magamban, és végül be is teljesítettem. A víz ugyan egyre sötétedett a felgyülemlő vértől, ám én oly szépnek láttam, hogy csakis a véres tóba hanyatló naphoz tudtam hasonlítani. És az időt is likvidáltam, mert tudtam, soha többé nem vehetek részt fenségesebb ünnepségen. Épp ezért, mikor közeledni kezdtem a tudat és öntudatlanság választóvonalához, egész lényemet arra a másodpercre összpontosítottam, amely ugyan még nem jött el, de bizonyosan el kellett jönnie, mikor is a jövőt s a múltat elnyeli a puszta és állandósult jelen, amellyel végül eggyé olvadok. Ám ez a pillanat vagy már elhagyta kádamat, vagy még el sem érkezett, vagy pedig, ó, szörnyűség, sohasem jön el, mert nem létezik. S ekkor akaratom ellenére, ott, a sűrű fürdőben ülve visszaadattam az eredendő reszketésnek, ami hajszálra olyan volt, mint az előbb, amikor Luxemburg grófjá-t fütyültem. Mi több, még rosszabb! Mintha kinőtt volna a köldökzsinórom, s annál fogva rántattam volna vissza a tisztátalan ölbe. Tudom, hogy lelkierőmet összeszedve megkapaszkodtam valamiféle peremben, de a szívás oly erős volt, hogy el kellett engednem. Lekéstem magam, s az a két-három másodperc, ami tudatosult bennem, undorító volt. Szemem kerek-tágra meredt, mint valami tányér, sűrű vizet nyeltem. Szerettem volna valakire rámosolyogni, de a maszk megmerevedett arcomon. A villanykörte vagy a nap kialudt." (Bohumil Hrabal: Legenda Káinról/

2006.07.13. 11:56

"Egy szál meztelen villanykörte lógott a plafonon, pont a bölcsőm felett. A körte forrón, gorombán és delejezőn lüktetett, één meg feküdtem hanyatt, és növekvő bosszúsággal szemléltem hogyan sereglik egyre több éji bogár a zümmögő sarkcsillag köré. Magamtehetetlenül néztem, ahogy szinte percenként nekiütközik egy-egy túlbuzgó lepke vagy szúnyog, vagy légy a halálgumónak, és hamuvá pörköli szárnyacskáit meg a szőrszerű függelékeit. Eképp végződött hasztalan igyekvésük sikító aláhullásban - és kivétel nélkül az één gyümölcsösrekeszembe landoltak. Orsózó amputált rovarok szemetelték tele bölcsőmet - rémísztő halált haltak, szemem láttára zajlott le végső vergődésük, annak minden sikító iszonyatával, így jutottak napjaik végére, megfosztatván az élettől - halottan, mint a koporsószeg. Tudtam már, miért volt olyan letört az één néhai megboldogult bátyám. Mert nem maradt benne Élet. Csak Halál." (Nick Cave)

2006.07.11. 17:23

"Nőstény legyek a csészében hárman Valcert járnak egy körúti bárban Jégkocka csobban és elolvad gyorsan Mert olvadni jó egy oldottabb korban Majomnak tangó és brandynek alom Egy majom-tangóra még jó lesz a csajom Tikkadva majd a reggeli napon Zaciba rakom a tegnapi bajom Legyeknek annyi a valcernak vége Szárnyukat viszem a világ végére Hús-vér borodban keringő árnyak Leszünk mi ott majd én meg a szárnyak ... ...Ha nem kelnék fel majd a holnapi napon Legyeknek szárnyait a pincérnőre hagyom"

2006.07.10. 21:01

„A legfontosabb dolog, amit a Tralfamadoron megtanultam: hogyha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogy mi például a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelni tudják, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, amely érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a Földön, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott. Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.” (Kurt Vonnegut)

2006.07.10. 13:25

"Ha fiatalabb lennék, megírnám az emberi ostobaság krónikáját, aztán fellmásznék a McCabe -hegy tetejére, hanyatt feküdnék, és a fejem alá raknám a krónikát; aztán fölszednék a földről egy kis kékesfehér mérget, amitől az ember szoborrá lesz; aztán szobrot csinálnék magamból, ahogy ott fekszem hanyatt, iszonyú vigyorral, és orrot mutatok. Tudjátok, Kinek." (Kurt Vonnegut) (WM)

2006.06.29. 22:17

"K. Dezsőt mérsékelt érdeklődés mellett temették, barátain kívül csak a török kalauznő jött el, dobálta utána a virágokat. Mereje bütün csicsekler? Barátai a Hullamosóban ittak az egészségére, na mit. K. Dezső a feltámadáskor másnapos volt, mellette teli üveg, bontatlan abszint, nem emlékezett semmire. A feltámadás február 6-ra, csütörtökre esett. Lejárt a bérletem, gondolta, de nem vett újat, mert a jegypénztáraknál nagy volt a tömeg. Az bazsintot majd a barátaimmal, gondolta, és indult a Bakter büfébe. Mondtam, hogy ide még eljövök." (Sajó László: Öt és feles - részlet)

2006.06.27. 13:31

(Peter Handke: mikor a gyermek gyermek volt ) (Mi lenne, ha valaki egyszer jól lefordítaná ezt a verset!?) mikor a gyermek gyermek volt karját lóbálva ment. patak helyett bőgő nagy folyót akart, s e tócsa helyett a tengert. mikor a gyermek gyermek volt nem tudta, hogy ő gyermek. mindennek lelke volt még, s egy volt minden lélek. mikor a gyermek gyermek volt semmiről nem volt véleménye. nem volt megrögzött szokása, elszaladgált a helyéről, törökülésben ült, forgója volt a feje búbján, és nem grimaszolt ha fényképezték. mikor a gyermek gyermek volt, ilyeneket kérdezett folyton: miért vagyok én én s miért nem te? miért vagyok én itt, és miért nem ott? hogy kezdődött az idő, s hol ér véget a tér? életünk ezen a földön nem csupán egy álom? mindaz, amit látok hallok és szagolok nem csak egy világ előtti világ csalóka képe? tényleg létezik a gonosz, és emberek, akikben benn lakik a gonosz? hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok, mielőtt lettem nem voltam. és hogy egyszer én, aki én vagyok nem leszek már az aki vagyok. mikor a gyermek gyermek volt, alig ment le a torkán a spenót, a borsó, a tejberizs, most megeszi mindegyiket, és nem csak akkor, ha muszáj. mikor a gyermek gyermek volt, egyszer idegen ágyban ébredt, most meg újra és újra. sok ember tűnt neki szépnek, most meg csak szerencsés esetben. látta maga előtt, milyen a paradicsom, most meg csak sejteni képes. nem tudta elképzelni a semmit, most meg undorodik tőle. mikor a gyermek gyermek volt, magával ragadta a játék, most belefeledkezni csak a munkába tud. mikor a gyermek gyermek volt, elég volt neki, ha almát és kenyeret evett, mint ahogy ma is még. a bogyók bogyóként hulltak a kezébe, mint ahogy ma is még. a friss diótól érdes lett a nyelve, mint ahogy ma is még. minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott, s minden városban egy még nagyobb város után. jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt, mint ahogy ma is még. megijedt minden idegentől, mint ahogy ma is még. úgy várta az első havat, mint ahogy ma is még. mikor a gyermek gyermek volt, egy botot lándzsaként a falnak dobott, s az ott rezeg ma is még.

2006.06.26. 12:10

A rétre egy foggal (részlet)       A hegymászók ketten voltak. Ez egy szép, kerek szám. Pontosan behatárolja, mennyi is volt az aznapi hegymászó-jelenlét a város azon kiégett részén, ahol egyébként a maximális létszámuk 0 db alatt van. Vagy épp annyi.    –  Minek kérded ezt? És pont tőlem? – tárta szét karjait Károly, aki kénytelen volt – aznap már másodszor – szembenézni egy puska szemrehányóan tátongó csövével. A feltett kérdés egységnyi ideje maradt csupán Neki egy egyetlen, véglegesnek tekintett válasz megadására.     És...    Ezt már soha nem tudjuk meg.    De ezek a hegymászók mit össze nem szenvedtek! Hegyet közelről már jó ideje nem láthattak, ahogyan messziről sem, de az is lehet, hogy még sohasem. Viszont akárhol is jártak, síkságok egész garmadájába botlottak, csak egész egyszerűen nem vették észre, hogy nem valók oda. Végül már teát sem ittak, de hogy ne unják magukat végképp halálra, zsonglőrködni kezdtek néhány írógéppel, melyeket nagy nehezen ástak elő szekrényük mélyéről, ahol saját bevallásuk szerint mindig is tartózkodtak. Aztán mindet felfalták. Eszükbe sem jutott a megosztásuk másokkal, hiszen Kálmán nem szerette, ha álarcokba bújva tetszelegnek egy erdőtűz után.    –  Nem, ezzel nincs minden elintézve… - eregette a füstöt Oszkár, majd megjegyezte:    –  Mindig a fejétől büdösödik a láb. Ezek után már nincs mit mondanom, ugye.    És mintha csak végszóra tenné, Károly egyszerre csak összeugrott, és bizonytalanságában beleszivárgott a rá meredő puska csövébe. Odabent pedig, nem kis meglepetésére egy szappangyárossal találkozott, aki éppen a gyantát habzsoló Trombitaorrúval társalkodott, és folyvást a természetesség természetellenességéről panaszkodott.    –  Ha mindenre választ kapnánk, nem maradna semmi, ami gondolkodásra késztetne bennünket, mindent ugyanazzal a szemmel néznénk, és nem tudnánk különbséget tenni a dolgok között. Ez ad értelmet a tudásunknak, fejlődésünknek. Jó napot! – köszöntötte az imént betüremkedő Károlyt jószerivel inkább mázosan, mint mézesen. – Nem vesz cipőt?    –  Nem is tudom, talán egy kicsit… - Károly még életében nem szembesült hasonló vizuális behatással, mint amilyennel most találkozott. Olyannyira különös volt, hogy ezután szinte sohasem tudta visszaidézni, és nem is teljesen, hanem egyáltalán nem, mivel a valószerűtlen látvány ugyanilyen hanghatásokkal párosult, és melyek forrásai furábbnál furább kinézetű, alkatú, állagú, és beszédű nyálcsorgatós, gyomorbűzös lények voltak. De voltak ott emberek is, akikkel így együtt egész összehangolt közösség benyomását keltették.           –     Uram…!    Károly tétovaságában össze-vissza beszélt, szinte oda sem figyelt az Őt faggató szappangyárosra, hanem inkább arra a bizarr szerzetre, aki hányadékából szemezgetett az egyik sötét sarokban, és mereven bámult maga elé. Mivel Károly a későbbiek folyamán sem talált semmilyen kifejezést vagy bármilyen szót az átéltek jellemzésére, eképp emlékezett meg mégis az eseményekről:    „Ez a kedves, kótyagos öregúr valójában egy szép szál véres hurka volt. Jól álcázta magát, de kizárólag csak csütörtökönként, és a hét többi napján öltözött be betyárbajszú, vicsorgó öregembernek. Már nem is volt azonos önmagával.(Hehe! No de melyikkel?)     –  Itt a párizsi? – szimatolt a levegőbe, és egyszer csak nagyot sújtott süveges fejére egekbe szökkenő kenderbotjával Palkó.(Ismert még „Csínom" néven. Palkó alias Csínom. Csínom nagyon aljas volt.)     –     Hát miféle kolbász vagy te?! – üvöltötte hozzá."    –     Kolbász??! – visszhangozták a hegymászók később, mikor kezükbe jutott az írás. „Hogy ebben a történetben mi a szerepe a rongynak, azt éppen annyira nem tudom, minthogy annak a létrának mi a jelentősége. Így hát nincs is különbség köztük. Ennek ellenére azok a kedves szakértő urak, meg orvosprofesszorok azt bizonygatták, hogy a rongy azért rongyabb a létránál, és a létra pedig – meglepő módon – létrább a rongynál. Hát itt valami nincs rendben".    És még egy tucat hasonló zagyvaság!    Ezalatt engem, a narrátort, még volt képük megkötözni, és az utolsó porcomig elfogyasztani. Csak remélni tudom, hogy megakadtam a torkukon.

2006.06.23. 13:11

Mirákulum Szeretettel Durcikának

2006.06.22. 11:48

-Az a baj, hogy le kéne ülni egy padra, oda - és máris felvillant előttünk önmagunk megvalósításának néhány változata, a kiszabott idő hasznos és minél praktikusabb eltöltésének igénye, de végtére is az unalom és monotonitás ellen, amolyan kósza áprilisi szédelgés utáni vágy, és nem jelentett volna akadályt az sem, ha megváltozik a délkeleti szélirány, vagy ha a föld nyílik meg alattunk.    Hangosan akarunk hallani, élénkebben észlelni, de mindenek előtt: átérezni. -Vajon most mi lenne, ha felhagynánk a járással, és valóban csak a szabadsággal foglalkoznánk? – micsoda szentimentális beszéd ez! -Megoldható…!    Egy sapkás, kövér ember állta utunkat a villamos előtt, szitkozódott, míg feje valószerűtlenre duzzadt, és mi ezt is elfogadtuk. Aztán a nők. Térülj, fordulj és Tiéd minden.    Sóvárgok a segge után.    Rám tekintenek az ég farkasai.    Halak a tóban. -Végre találunk egy helyet, amit igénybe vehetnénk, de mire odaérünk – eltűnik. -Elloptak minden helyet! - mondta egyikünk, de már nem tudom melyikünk, talán egyikünk sem mondta.   Az elhaladó autók másodpercenként háromszor merevedtek pillanatképpé és bomlottak atomjaikra, mint a kacsa a Dunában, de ennek muszáj volt örülni, mert nem is lehetett másképp, éppen akkor, csak haladni korunkkal, venni a levegőt és nem megfulladni kivételesen.    Keresetlen szót nem is keresünk. Behajolunk a fák közé, gyökeret eresztünk, ágakat növesztünk, tavasszal kirügyezünk, télen pedig kivágnak. Jelenleg egy halom aprófát imitálva lángolunk a fényben, és követjük szabadulási utasításainkat.    Végülis bárhol otthon vagyunk.

2006.06.21. 22:02

Durckának szeretettel : )

2006.06.16. 22:55

Újonc fotója

[38-19] [18-1]