[38-19] [18-1]
"Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt..." |
A széteső alak már nem volt csak álom,
kusza vonalak tömege,
vázlat, melyet csak úgy fejez be majd
a vásznon a művész emlékezete.
Süti |
"Zebracsíkot festek magamra, de ő a lelkembe gázol megbirkózik a víziszonnyal s előlem a folyóba táncol a bemutatják a fényképét másnap reggel a Nap TV-ben mint öngyilkost ki a vízbe ugrott és útja a tengernél ér majd véget mert másra vár és rám vár helyette száz év magány"
|
Se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
Tudod, tudod már, miért?
Oly nagy a szerelem.
Megy az ösvény, menj tovább!
Kezemen
szögek sebe
élesen
Nem látod, hogy
vérzem?
Ne nézz hátra, lépegess
csöndesen.
S imádkozz, akár csak én,
hogy legyen kegyelem,
mert se neked, se nekem
egymás felé nem szabad
lépni sem, nézni sem.
(Frederico Garcia Lorca, személyesen) |
Régi képeit mutatja nekem ez az egyenes jellemű képmutató mutatós özvegyi gyászruhában ez a minden pénzemet elmulató ártatlanul is romlott, szűzen is várandós, szelíd, szép szajha ki csak nézi, hogyan fut el a Mirabeau-híd alatt a Szajna ahol életvidám öngyilkosok integetnek a katonáknak míg konyakot isznak a tisztek a parton, s levelet írnak a csupasz fáknak s, hogy ne csodálkozzanak kopaszságukon fülükbe cseng egy meg nem írt sanzon melyben Edit Piaf se bán meg semmit, hát vidáman mennek a parkban a tankok.
Barackszínű ruhában alszik a félig sem felnőtt barackfa alatt mit én ültettem titkon az éjjel, hogy élvezze ha reggelig marad ezt a különös új harmóniát, amikor kinn a fűben ébred s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de meglát engem és rájön, hogy téved.
És pancsolunk mint mikor gyerekek voltunk, a régi szép békeidőkben és azt kéri, hogy feledjek mindent, s ne higgyek többé a tegnapi nőkben a háborúnak úgyis vége, hát szeressem ahogy csak tudom s fussak vele a kert aljáig a fényben fürdő nyárvégi úton és együtt maradunk mindörökre, s meglátom, minden mennyire más lesz s nem szóltam semmit, csak bólogattam, mert minden kérdésemre tudtam a választ, hogy bármit csinál, bárhova kerül, bármit tesz ellene, akkor is marad Ő az-az egykor volt csodás szépség, ki titokban mindig engem választ.
Barackszínű ruhában alszik a félig sem felnőtt barackfa alatt mit én ültettem titkon az éjjel, hogy élvezze ha reggelig marad ezt a különös új harmóniát, amikor kinn a fűben ébred s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de meglát engem és rájön, hogy téved.
S azt mondta nem kellenek a versek, hiszen a költészet ő maga nem kell már senkiről semmit se írni, hiszen tőle mindenkinek elakad a szava s nem is mondott nagy hülyeséget, csak nem látott előre néhány évre nem látta magát egy koszos bárban, amint a takarító tolja félre s ő nem szól semmit, csak mordul egyet, borzas fejjel hanyatlik a pultra és így az egykor volt csodás szépség csak annyiban emlékeztet a múltra, hogy motyog magában, ha részeg, s a csapos csendben marad, hogy hallja amint a gyönyörű lepusztult angyal önmagának halkan bevallja, hogy velem kellett volna élni…
|
vannak vidékek ahol
a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna
(Kányádi Sándor) |
Egy hétfejű sárkánykölök csúnyán összevesztek.
Rájuk szólt az anyja, de ő nem maradtak veszteg.
Bár már egy sem emlékeztek, hogy min kapott össze,
Végül leharapta egymást, önmagát is közte.
Ja, hogy hol itt a tanulság? Szájbarágom, tessék:
Minden fejtúltengés vége teljes fejetlenség.
/Romhányi József: Sárkánymese/ |
Azért jöttem, hogy felkeresselek.
Azért jöttem, hogy fenyegesselek,
hogy megharapjalak, hogy üsselek.
Azért jöttem, hogy megszeresselek.
Azért jöttem, hogy megsirassalak.
Azért jöttem, hogy szívig hassalak,
hogy könnyeimmel vérig mossalak.
Azért jöttem, hogy felforgassalak.
Azért jöttem, hogy cirógassalak,
hogy dédelgesselek, nógassalak.
Kettőnk fölött is lebukik a nap:
Azért jöttem, hogy egyszer lássalak.
/Karinthy Gábor: Szerenád/ |
"Semmi sem rontotta meg ezt a nagy pillanatot, amely már évek óta lebegett előttem, ezt a pillanatot, amihez jogom volt, mert érleltem és éltettem magamban, és végül be is teljesítettem. A víz ugyan egyre sötétedett a felgyülemlő vértől, ám én oly szépnek láttam, hogy csakis a véres tóba hanyatló naphoz tudtam hasonlítani. És az időt is likvidáltam, mert tudtam, soha többé nem vehetek részt fenségesebb ünnepségen. Épp ezért, mikor közeledni kezdtem a tudat és öntudatlanság választóvonalához, egész lényemet arra a másodpercre összpontosítottam, amely ugyan még nem jött el, de bizonyosan el kellett jönnie, mikor is a jövőt s a múltat elnyeli a puszta és állandósult jelen, amellyel végül eggyé olvadok. Ám ez a pillanat vagy már elhagyta kádamat, vagy még el sem érkezett, vagy pedig, ó, szörnyűség, sohasem jön el, mert nem létezik. S ekkor akaratom ellenére, ott, a sűrű fürdőben ülve visszaadattam az eredendő reszketésnek, ami hajszálra olyan volt, mint az előbb, amikor Luxemburg grófjá-t fütyültem. Mi több, még rosszabb! Mintha kinőtt volna a köldökzsinórom, s annál fogva rántattam volna vissza a tisztátalan ölbe. Tudom, hogy lelkierőmet összeszedve megkapaszkodtam valamiféle peremben, de a szívás oly erős volt, hogy el kellett engednem. Lekéstem magam, s az a két-három másodperc, ami tudatosult bennem, undorító volt. Szemem kerek-tágra meredt, mint valami tányér, sűrű vizet nyeltem. Szerettem volna valakire rámosolyogni, de a maszk megmerevedett arcomon. A villanykörte vagy a nap kialudt." (Bohumil Hrabal: Legenda Káinról/ |
"Egy szál meztelen villanykörte lógott a plafonon, pont a bölcsőm felett. A körte forrón, gorombán és delejezőn lüktetett, één meg feküdtem hanyatt, és növekvő bosszúsággal szemléltem hogyan sereglik egyre több éji bogár a zümmögő sarkcsillag köré. Magamtehetetlenül néztem, ahogy szinte percenként nekiütközik egy-egy túlbuzgó lepke vagy szúnyog, vagy légy a halálgumónak, és hamuvá pörköli szárnyacskáit meg a szőrszerű függelékeit. Eképp végződött hasztalan igyekvésük sikító aláhullásban - és kivétel nélkül az één gyümölcsösrekeszembe landoltak. Orsózó amputált rovarok szemetelték tele bölcsőmet - rémísztő halált haltak, szemem láttára zajlott le végső vergődésük, annak minden sikító iszonyatával, így jutottak napjaik végére, megfosztatván az élettől - halottan, mint a koporsószeg.
Tudtam már, miért volt olyan letört az één néhai megboldogult bátyám. Mert nem maradt benne Élet. Csak Halál."
(Nick Cave) |
|
"Nőstény legyek a csészében hárman Valcert járnak egy körúti bárban Jégkocka csobban és elolvad gyorsan Mert olvadni jó egy oldottabb korban Majomnak tangó és brandynek alom Egy majom-tangóra még jó lesz a csajom Tikkadva majd a reggeli napon Zaciba rakom a tegnapi bajom Legyeknek annyi a valcernak vége Szárnyukat viszem a világ végére Hús-vér borodban keringő árnyak Leszünk mi ott majd én meg a szárnyak ... ...Ha nem kelnék fel majd a holnapi napon Legyeknek szárnyait a pincérnőre hagyom" | |
„A legfontosabb dolog, amit a Tralfamadoron megtanultam: hogyha valaki meghal, az csak úgy tűnik, mintha meghalt volna. Továbbra is tökéletesen eleven marad a múltban, éppen ezért nagy butaság, ha sírnak a temetésén. Minden egyes pillanat, a múlt, a jelen és a jövő, mindig is létezett, és mindig létezni fog. A tralfamadoriak pontosan úgy látják a különböző pillanatokat, ahogy mi például a Sziklás-hegység egyik szakaszát láthatjuk. Ők azt is észlelni tudják, hogy mennyire állandó minden pillanat, és meg tudnak látni bármely pillanatot, amely érdekli őket. Ez csak illúzió itt nálunk, a Földön, hogy az egyik pillanat úgy követi a másikat, mint a zsinórra felfűzött gyöngyszemek, meg hogy ha egyszer elszállt egy pillanat, akkor az örökre eltávozott.
Ha egy tralfamadori megpillant egy holttestet, csupán arra gondol, hogy a halott személy abban az adott pillanatban rossz állapotban van, ám ugyanez a személy számos más pillanatban remekül érzi magát. Mármost, ha én jómagam azt hallom, hogy valaki meghalt, egyszerűen vállat vonok, és azt mondom, amit a tralfamadoriak is mondanak a halottakra, ez pedig az, hogy: Így megy ez.”
(Kurt Vonnegut)
|
"Ha fiatalabb lennék, megírnám az emberi ostobaság krónikáját, aztán fellmásznék a McCabe -hegy tetejére, hanyatt feküdnék, és a fejem alá raknám a krónikát; aztán fölszednék a földről egy kis kékesfehér mérget, amitől az ember szoborrá lesz; aztán szobrot csinálnék magamból, ahogy ott fekszem hanyatt, iszonyú vigyorral, és orrot mutatok. Tudjátok, Kinek."
(Kurt Vonnegut)
(WM) |
"K. Dezsőt mérsékelt érdeklődés mellett temették, barátain kívül csak a török kalauznő jött el, dobálta utána a virágokat. Mereje bütün csicsekler? Barátai a Hullamosóban ittak az egészségére, na mit. K. Dezső a feltámadáskor másnapos volt, mellette teli üveg, bontatlan abszint, nem emlékezett semmire. A feltámadás február 6-ra, csütörtökre esett. Lejárt a bérletem, gondolta, de nem vett újat, mert a jegypénztáraknál nagy volt a tömeg. Az bazsintot majd a barátaimmal, gondolta, és indult a Bakter büfébe. Mondtam, hogy ide még eljövök."
(Sajó László: Öt és feles - részlet) |
(Peter Handke: mikor a gyermek gyermek volt )
(Mi lenne, ha valaki egyszer jól lefordítaná ezt a verset!?)
mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.
mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok
nem csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.
mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj.
mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra.
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben.
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes.
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle.
mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud.
mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még.
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még.
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még.
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még.
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még.
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még.
mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.
| |